– Tavaly nyáron gondolta volna, hogy első siófoki idénye végére EHF-kupa-győztes lesz a csapata?
– Mindig a céljaink között volt, mert úgy éreztük, a győzelemre is esélyes csapatunk van, de csak az öltözőben beszéltünk róla – válaszolta a norvég Tor Odvar Moen, aki tavaly nyáron vette át a nemrég zárult 2018–2019-es idényben bajnoki bronzérmes és története első európai trófeáját is begyűjtő Siófok női kézilabdacsapatának irányítását. – A klub részéről hatalmas energiát éreztem, és én is emlékeztem még, milyen először véghez vinni valami nagy tettet. De nehéz volt, nem ugyanaz bejutni az EHF-kupa fináléjába és megnyerni azt, mindig az utolsó lépést a legnehezebb megtenni.

– És a végére összejött a bajnoki bronz is.
– Egy kicsit közelebb is kerülhettünk volna akár a második helyhez is – néha a csillagokat kell megcéloznod ahhoz, hogy eljuss a Holdig. Örülhetünk ennek a bronznak, mert mélyről jöttünk vissza, a hajrában szerencsések is voltunk, hogy a riválisok pontokat veszítettek, miközben mi nyertünk. Ráadásul történelmi győzelmet arattunk a Fradi otthonában, ilyen eredmények után még jobban hiszel magadban.

A „MI” A FONTOS, NEM AZ „ÉN”

– Az út azért nem volt valami sima…
– Voltak nehéz időszakok, amikor tudtuk, milyen jók lehetnénk, de ilyen, ha új a csapat és új az edző is, mert időre van szükség az összecsiszolódáshoz. Januárban éreztem először, hogy végre simábban mennek a dolgok. Ugyan kikaptunk a Váctól és az Érdtől, stabilabbak lettünk.

– Addig mi volt nehéz?
– Nem volt velem a „jobb kezem”, Bent Dahl, így rengeteg munkám volt. Tíz nemzet játékosaival kellett megtalálnom a közös pontot, az egyéniségekből csapatot faragni, megtudni, ki hogyan érez, hogyan reagál, hogy ne az „én” legyen a fontos, hanem a „mi”. Nem volt egyszerű mindenkit egy irányba terelni és megtalálni az egyensúlyt.

– Mire gondol?
– Egy kézilabdacsapatban a tizenhat játékosból csak három lesz maradéktalanul elégedett, aki annyit játszik, amennyit akar, és azon a poszton, amelyiket a legjobban szereti. Ezt a helyzetet folyamatosan, meccsről meccsre kezelni kell. Én a téli szünet után kezdtem el jobban forgatni a csapatot, és tapasztaltam meg, hogy nem olyan nagy gond, ha valaki néhány meccsre kiesik, és láttam azt is, mások milyen jó munkát végeznek, ha nagy teher van rajtuk. Példának Estelle Nze Minko kiesését és Tatyjana Hmirova beugrását mondanám. De volt, ami még ezeknél is nehezebb volt.

– Úgymint?
– Meccselni. A játékosokat ilyenkor éri mondjuk százötven impulzus hatvan perc alatt, és tudnunk kell egy úgymond harmadik nyelven kommunikálni, hogy ezeket a helyükön tudjuk kezelni. Eleinte ez nagyon nehéz volt, mert ha az ember beszél, olykor túl sokat vagy túl keveset mond. Eleinte néha értetlenül néztek rám a játékosaim, de a végén már a kézmozdulataimból is értették, mit akarok. Számomra ez volt a kulcs, és amikor januárban Bent megérkezett, meg tudtuk kettőzni a szakmai munkát. Sokat dolgozott a játékosokkal külön is, és el tudtuk osztani azokat a feladatokat, amelyek addig csak rám hárultak. Az érkezésével tovább erősödött az amúgy is kiváló szakmai stáb.

NEM MOTIVÁLNI KELL, HANEM INSPIRÁLNI

– Mi a fő különbség a magyar és a norvég női kézilabda-bajnokság között?
– A magyart a legerősebbnek tartom Európában, még akkor is, ha a legjobb csapatok kiemelkednek a mezőnyből. A többieknek is vannak nagyon jó játékosaik, még a tizenharmadik helyezett is okozhat kellemetlenséget. Magyarországon nincsenek lefutott meccsek, nem mehetsz valahová úgy, hogy úgyis nyersz. Norvégiában ez nem így van, ott a leggyengébb csapatok tényleg gyengék, egyszerűen nem tudsz tőlük kikapni. Az EHF-kupa csoportkörébe ugyan csak egy magyar csapat jutott, mi, ez szerencse kérdése is volt, mert a Váccal összekerültünk a selejtezőben. És ne feledjük, hogy idén magyar csapat nyerte meg a két legrangosabb klubtrófeát, a Bajnokok Ligáját és az EHF-kupát!

– A Siófok gyengébben kezdte az idényt. Mi volt a fordulópont?
– Szerintem több is volt. Az orosz Lada ellen az EHF-kupa selejtezőjében négy góllal kikaptunk idegenben, a visszavágó előtt pedig itthon is vereséget szenvedtünk a Magyar Kupában a Dunaújvárostól. Ám aztán valami történt, nem tudnám megmondani, pontosan mi, de hirtelen mindenki bizonyítani akart, és be akart jutni az EHF-kupa csoportkörébe. Tizenegy góllal legyőztük itthon a Ladát, szerintem ez volt az első fordulópont. Megváltozott a hozzáállásunk, kevésbé voltunk görcsösek. Amikor az év elején a bajnokságban a Mosonmagyaróvárt és az Albát könnyen legyőztük, majd otthon a dán Ikast csapatát is az EHF-kupában, a csapat rájött, hogy képesek vagyunk bárki ellen nyerni. Amikor ezek után február végén idegenben is kikaptunk a Váctól, azt is könnyebben kezeltük, nem kerültünk krízisbe, mert nem az a lényeg, hogy vereséget szenvedsz, hanem az, hogy hogyan állsz fel belőle.

– Mekkora szerepe volt ebben önnek?
– Nem szeretem minden pillanatban megmondani a játékosaimnak, mit csináljanak. Ők vannak kint a pályán, tudniuk kell, mit miért tesznek, én csak szeretném, ha magukénak éreznék a klubot és a céljait. Volt a dán Esbjerg elleni EHF-kupa-döntő visszavágója előtt egy hetünk, amikor felírtam egy táblára és kifüggesztettem az öltöző elé, mit és hogyan kell majd csinálnunk, mi az ellenfél erőssége, ilyenek. Nem beszéltünk róla, de mindig olvashatták. Nem én hangoltam rá őket a második meccsre, hanem ők saját magukat.

– Nehéz volt a hullámzó idény során végig motiválni őket?
– Nem motiválni kellett őket, hanem inspirálni, a kettő nem ugyanaz. Az EHF-kupa megnyerése például nagyon ösztönzött mindenkit, és ahogy a cél egyre elérhetőbb lett, a lányok is egyre jobban akarták. Ahogy ezt közösen meg is csinálták, briliáns volt.

– Ön mikor kezdett hinni benne, hogy tényleg megnyerhetik?
– Miután megnyertük mind a hat csoportmeccsünket. Egyrészt éreztük, hogy ott a helyünk, másrészt egyre tisztábban láttuk, hogy a legnagyobb ellenfelünk az Esbjerg lesz. Vagy az is ilyen volt, amikor az Ikast csapatát idegenben szinte megsemmisítettük az első félidőben, mert akkor éreztem, hogy bárkit legyőzhetünk. Időnként nagyon magas szinten tudtunk játszani, és a védekezésünk is látványosan jobb lett. Mindig azt mondom, a támadójáték a show miatt kell, de a védelem nyer bajnokságokat és kupákat. Jó volt látni, ahogy az EHF-kupa-döntőben ez visszaköszönt a csapat játékán.

CÉLOK NÉLKÜL UNALMAS LENNE

– A következő állomás a Bajnokok Ligája?
– A célok fontosak, különben az egész unalmas lenne, nem? Ha az ambíció és a lehetőség megvan, szerintem bátran ki is kell mondani, aztán néha sikerül, néha nem. Szóval nem félek kimondani, igen, a jövőben szeretnénk a Bajnokok Ligájában játszani. Nem törvényszerű, hogy mindig, mindent elérsz, de a céloknak akkor is meg kell lenniük. Az idei kerettel szerintem a BL-ben is helytálltunk volna.

– Az irányító posztról távozik Nze Minko és Hmirova is. Mekkora problémát jelent ez?
– Estelle-t teljesen megértem, ki ne akarná kipróbálni magát a világ legjobb csapatában, a Győrben? Sokszor kerültem már hasonló szituációba a pályafutásom során, amikor a csapatomból elmentek meghatározó játékosok. Például amikor Katja Nyberg eligazolt a Larviktól 2012-ben, ugyanez volt. A góljaink kétharmadát ő szerezte, a játék rá épült. Ott álltunk tanácstalanul, hogy mi lesz nélküle? De nem volt semmi gond, a csapat dinamikája és stílusa megváltozott, másképp játszottunk, mert rákényszerültünk. Higgye el nekem, még sok érdekes és váratlan dolgot lehet művelni a siófoki kerettel is. Most hazamegyek Larvikba, és egyelőre csak annyit tudok, hogy rengeteget fogok golfozni. Július közepén jövök vissza Magyarországra, s közben már törni fogom az agyam, hogy mire elkezdjük a felkészülést, tisztán lássam, hogyan kezdjünk neki a következő idénynek.

Forrás: nso.hu (http://www.nemzetisport.hu/kezilabda/neha-a-csillagokat-kell-megceloznod-ahhoz-hogy-eljuss-a-holdig-2702891)